Karácsonyi vers

Elkerüli szemem a feledtető álom,
álmatlan forgok, majd nesztelen felkelve
az ablakon át a téli tájat látom.
Csend van, ünnepi csend.
Lágyan teríti a tájra köntösét
a karácsonyi éj.
Egyformán takar be gazdagot és szegényt.

Békesség látszódik, és nyugalom a csendben,
az alvó szívekben ébreszti a reményt.
De vajon tudják-e fenn, a magas mennyben,
hogy valami eltörött lenn az emberekben?
Kevés igaz barát, a család sem a régi,
gyanakvás, önteltség vagy éppen félelem
lesz úrrá mindenkin, az ima sem égi.

Sok ember éhezik és fázik, de a világ gazdag!
Minden médiából dől a bárgyú maszlag:
hogy jól élünk, vidáman, nincs itt gondunk semmi,
reklámok ontják ránk: vegyük ezt, vegyük azt...
nem számít, hogy végül mennyi lesz a mennyi.

Nézem az ablakon a karácsonyi éjet,
szeretnék álmodni, nem nagyot, csak szerényet,
hogy ránk talál végre az a "betlehemi",
szívünkről a kérget - mit rárakott ezer élet -
végtelen szeretetével elhessenti...
De jó volna újra, újra bízni, hinni!
Szeretni, dalolni, az élet borát inni!

Behúzom a függönyt, lefekszem az ágyba,
szívemen könnycsepp ül, vagy mégis inkább hála,
hogy van ruhám, van cipőm s fejem felett ház is,
gyermekem, unokám, boldog napom száz is!
Kívánom, hogy senki, senki se szenvedjen,
legyen boldogság és béke minden emberben!

Szemem leragad már, rám talál az álom,
álmodom, hogy imám segít a világon...